Tel.:(1) 788 7240 -- Mobil: (70) 316 1561 -- E-mail: info@szalagavato.hu -- Cím:1065 Budapest Bajzsy-Zsiliszky út 49. I. em.

 
Beszéd vázlatok
Ballagási beszédek

Ballagási beszédvázlatok

A pirossal jelölt részek feltétlenül átírandók (pl. osztály száma, neve)!

 


Az érettségi nem egy hiba a mátrixban és nem egy zavar az erőben. Az érettségi csak egy lakmusz papír, egy teszt, amin mérhetitek magatokat. Feladat és kihívás, egy lehetőség, amivel élnetek lehet, amivel élnetek kell.
Búcsúzni s dicsérni jöttem, nem temetni vagy elbocsátani a <osztály neve>-t. Búcsúzni jöttem, mert vége a koránkelésnek és az órák közötti leckeírásnak. Vége a lógásnak és vége a titokban dohányzásnak. Fiatalságotok egy darabját, szívetek egy csücskét hagyjátok itt. Keretbe kerülnek a filléres emlékek, figyelmetek fókuszába más kerül.
Dicsérni, hiszen az elmék pengeélén megcsillan a kora májusi nap. Nem féltelek titeket. De ne higgyétek, hogy a felvételivel megoldódik a világ minden gondja. Most kiszabadultok egy zárt és fegyelmezett világból, és hirtelen egy szabadabb és kötetlenebb világba csöppentek. Egy olyan (látszólag békés, veszélytelen és következmények nélküli, világba), ahol hirtelen ötlettől vezérelve akár át is sörözhettek egy teljes délelőtti előadást. Olyan világ ez, amiben nem látszanak olyan tisztán a keretek, mint a középiskolák vegytiszta rendszerében. Vigyázzatok hát, mert mint oly sokszor az életben az egyetemeken, főiskolákon sem minden az, aminek tűnik: a ZH és a vizsga eredménye számít csak, nem kérik számon, hogy miért lett olyan, amilyen. Nincsenek azonban jobb helyzetben azok sem, kik úgy hiszik: tanulmányaik itt véget érnek. Lehet, hogy az iskola számukra csak egy probléma volt eddig, de ők se feledjék: egy probléma megoldása mögött száz és száz új gond lakozik, hiszen tanulni kell a munkában és tanulni kell az élet minden más területén is.
Mit is mondhatok az örömtől és keserűségtől opálos szempáraknak? Diákoknak, akik szája sarkában ott ficánkol a határtalan öröm: már csak egy ugrás és vége a giminek. Ne mondja hát senki, hogy szomorú a mai nap. Nem az, mert a legtöbben közületek – talán magatoknak be sem vallottátok eddig, de – hosszú ideje várja már ezt a napot. Búcsúzni jöttem, mert az osztályterem fala csak elválaszt a külvilágtól, a külvilágtól, melynek átformálására vagytok hivatottak. Formáljátok át, formáljátok a magatok képére.

Mert, ahogy a költő mondja:
<Egy megfelelő idézet egy megfelelő költőtől>

 

A vázlatot a Kosztolányi Dezső Gimnázium igazgatónője, Stelzelné Szabó Erzsébet bocsátotta a szalagavató.hu rendelkezésére.

 



Úgy emlékszem vissza a gimnáziumban hallott beszédekre, hogy nagyjából úgy kicsivel az első mondat második felénél kapcsoltak ki a hallójárataim, kíméletlenül szűrve a hallottakat. Ennek egyik oka részben az a klisé- és közhely-halmaz volt, amelyet mondanivaló híján a pedagógus vagy igazgató mondani kényszerült. Ehelyett inkább megpróbálok a lényegre koncentrálni.
Nem fogok beszélni arról az évekről, melyek mögöttünk vannak: ez mindnyájunk agyába bevésődött. Ehelyett beszélni kell a jövőről. A gimnázium zárt fegyelme után mostantól a magatok urai lesztek. Ha főiskolára, egyetemre jártok, meg fogjátok látni, hogy senki sem szól rátok, ha késtek. Látszólag annak sincs következménye, ha nem mész be egy órára, és nem is kell általában magyarázatot adni rá. Egyedül a ZH és a vizsga eredménye számít majd, ahol hiányozni fog az a kimaradt óra.
Röviden: a szabadság mellé felelősséget is kaptok. Lesz, akit ez zavar, lesz olyan is, aki először érzi majd teljesnek magát.
Azt szeretném, hogy éljetek majd a szabadsággal, amit a felnőttség nyújt. A középiskolában csak egy homályos útmutatást kaphattatok arról, hogy mihez is értetek valójában. Ennek megvannak a veszélyei: ha jól ment a magyar, és csak az, akkor egyedül a magyar szakra lenne érdemes felvételezni? Ez nem igaz, de ki tudná 17-18 évesen, hogy szakmák miriádja közül melyik a legmegfelelőbb? Ezért azt gondolom, a gimnázium utáni első évben nézzetek körül: ha sikerült főiskolára bejutni, megnézni, hogy a felsőbb éveseknek milyen jövőjük lesz. Megnézni, hogy az adott szakma tényleg való-e számodra, vagy sem. Ha pedig váltani kell, legyetek bátrak, ne sajnáljátok azt az egy-két évet: ha mást nem, hát élettapasztalatot adott. Sokan ódzkodnak váltani, hiába tudják, hogy amit csinálnak, annak nem lesz jövője. Talán amiatt is félnek, mert a gimnáziumban kihagyni egy évet szégyen és kellemetlenség: egy kialakult közösségbe újként bekerülni; sikertelenként a sikeresek közt. Ez azonban egyáltalán nincs így az egyetemeken, főiskolákon, ahol gyakran még a közösség sem tud kialakulni, „hála” annak, hogy ki egyik, ki másik tárgyból van elmaradva egy-két félévvel.
Ebből pedig látszik, hogy a legnagyobb dolog, amit hátrahagytok most, az a kialakult, letisztult baráti közösség lesz. Sokan próbálják meg sikerekkel és karrierrel pótolni, de ezt lehetetlen: etológusok, pszichológusok, antropológusok mind egyetértenek abban, hogy az ember társas lény, akinek közösségre van szüksége a boldogsághoz elsősorban; az anyagi javak csak jóval ez után következhetnek.
Így hát, zárva e kis beszédet, két üzenetem van, amit jó, ha megjegyeztek, még ha ki is kapcsolt az agyatok, ahogy megszólaltam: használjátok a szabadságotokat arra is, hogy egy mostani, kevés valós információn alapuló döntést kijavítsatok vagy megerősítsetek, és arra is, hogy új közösségeket találjatok, vagy alakítsatok!

Sok sikert, emberséget és kitartást kívánok nektek!

 

A vázlatot Ánizs Árpád bocsátotta a szalagavató.hu rendelkezésére.

 
Szalagavatós beszédek

Beszédvázlatok öltetadónak

 

Az élet számtalan lehetőséget, esélyt kínál fel számunkra a boldogulásra. De nem minden lehetőség egyforma: olyanok, mint az almák a fán. Gyümölcsöket gazdagon termő e fa. Van amelyiket könnyebb elérni, de vannak olyanok is, amelyek a felső ágakon csüngenek. E felső almákat érlelte meg a nap igazán, ezek a valóban nagy lehetőségek. A legtöbb ember nem nyújtózkodik a jókért, mert sokkal nagyobb erőfeszítést igényelnek. Ehelyett néha csak elvesznek egy almát a földről, ami nem olyan jó, viszont könnyű. Ne legyetek hát kényelmesek, ne legyetek lusták! Ne legyetek dacosak, makacsak vagy önzők sem, hiszen a fa tetejére könnyebb feljutni, ha segítitek egymást. Nyitott szemmel járjatok a világban, hiszen már így is túl sok a kihagyott alkalom, a kihagyott lehetőség. A kamaszos lázadás béklyóit lerázva könnyebben észrevehetitek majd a magasan függő, szép piros almákat. Tanuljatok és fejlődjetek, mert nem csak látni kell az almát, de ismerni is kell leszedésének módját.

Amint befejezitek gimnáziumi tanulmányaitokat, új közegbe kerültök, akár dolgozni kezdtek, akár tovább tanultok. Eme új közösségekben is sikeretek kulcsa a nyitás a csoport többi tagja felé. Törekedjetek hát a beilleszkedésre, mindamellett, hogy egyéniségeteket megőrzitek. Kreatív elméteket mindig az alkotás szolgálatába állítsátok, sohasem az öncélú romboláséba! Nem csak a puszta fizikai rombolásra gondolok itt, hanem a közösség bomlasztására, lerontására is. Tárgyak, berendezések tönkretétele mellett sokkal nagyobb kárt okoz egy működő csoport szétzilálása. Egy közösségnek – legyen szó egy gimnáziumi osztályról, egy középiskola egészéről, vagy akár egy egész nemzetről – mindig olyan emberekre van szüksége, akik nemcsak tudnak együttműködni, hanem akarnak is. A hatékony csapatmunka nem csak a köznek jó: segít az egyénnek is az előbbre jutásban. Életetek során ne vonjátok ki magatokat a közösségi életből. Az alkalmazkodás nem egyenlő a megalkuvással, a szabálykövetés pedig nem azonos a szolgalelkűséggel.

A magyar film- és színháztörténet népszerű hősének, Minarik Edének igaza volt: kell egy csapat! Kell egy csapat, de nem arra, hogy fényes elszigeteltségben, a maga is öblében lubickolva kívülről figyelje a nagy egész életét. Kell egy csapat, de nem arra, hogy árkokat ásson maga és a társadalom közé. Kell egy csapat, amely a józan ész erejével és érző szívvel dolgozik mindenki javára.

Ti lehetnétek ez a csapat! Ha akarnátok az lenni…

“Te voltál túl kemény
Most magadra maradtál
Egyedül nincs esély
Kell néhány jó barát
A büszkeséged
A világ nem tűri el
Ha bárkit eltiporsz
Mást te sem érdemelsz”



Kedves diákok, tanárok, szülők és rokonok, kedves meghívott vendégeink!


Hagyomány.

A szalagavató hagyomány, élmény és emlék. Hagyomány egy iskolának, amely a múlt építőkockáiból a jövőt építi. Egy iskolának, ahol elhivatott kezek formálják egy kicsit saját képükre, de mégis teljesen egyedivé az ifjakat úgy, hogy valamennyiük tehetsége a leghatékonyabb módon kamatozzon. Élmény mindazoknak, akik jelen lehetnek, legyen szó végzős diákról, rokonról vagy kíváncsi barátról. Élmény azoknak, akik kreatív munkájukkal részt vállaltak az alkotás folyamatában, hogy lényük egy apró, tündöklő szilánkját ma megcsodálhassuk. Emlék azoknak, kik a múltat kémlelik, hogy jelenjüket fénybe borítsa. Emlék azoknak, akik erőt és támaszt keresnek a másnap reggelekhez.

A szalagavató hagyomány és jelkép. Egyben szimbóluma mindannak a hévnek, lendületnek, mindent elsöprő szélviharnak, amely akadályt nem ismerve tör a magasság felé, és amelynek neve fiatalság. Itt és ma lelép a magazinok lapjairól mindaz az elegancia, az a csillogás, az a kifinomult kellem és báj, amely csak a bálok sajátja. Itt és ma először kortyolhatnak diákjaink a felnőttkor kútjából, amelyek vize a sikeres, boldog holnap ízétől zamatos.

Az érettségi előtt álló végzőseink szemében magunkat látom. Magunkat és őket magukat is. Látom közös munkánk és közös küzdelmünk. Látom a fehér ruhák, a büszke szülők és a szikrázó mosolyok képét. Magunkat látom 18 évesen, hisz a szalagavató hagyomány, élmény és emlék. Olyan esemény, amely vibráló izgatott boldogságba dermeszti a pillanatot, azt a pillanatot, amelyben Faust gondolkodás nélkül kiáltana fel: állj meg idő!

Nem a szalagavató és nem is az érettségi tesz felnőtté. A felnőtté válást akarni kell és még akkor is, ha így teszünk, még ha vágyunk is rá nap, mint nap, akkor sem következik be egyik pillanatról a másikra. Hol kezdődik? Melyik az első lépés? Talán az első szerelem, vagy az első görbe este, amely az opálos hajnalon még az utcán talál? Talán a megszerzett jogosítvány vagy éppen a rettegett vizsga, melyet generációk tettek le, bár nem hitték, hogy eljöhet még a július? Talán egy kitanult szakma vagy egy diploma jelenti a felnőtt kor kezdetét? Talán az első fizetés vagy az első adóbevallás? Aligha. A felnőtt kor észrevétlenül lopódzik be a hétköznapok megszokásainak hátsóajtaján, de csak ha hagyjuk és akarjuk.

Az érettségi csak egy rezdülés a susogó szél hátán sikló sziklaszürke sirály szárnyain. Csak egy akadály, amely nem leküzdhetetlen és amely nem érhet készületlenül senkit sem. Egy léc, amely nem átugorhatatlan, csak ne méricskéljetek, ne taktikázzatok. Egy jó magasugró nem nézi a lécet, nem nézi, hogy mekkorát is kellene ugrania. Egy jó magasugró csak nekifut, ugrik amekkora erejéből és tudásából telik, majd visszatekint, hogy lássa: a léc felett mennyivel repült át.

Lassan elenyészik a középiskola védőburka körülöttetek, de ne bánjátok. Ne bánjátok, hiszen e burok nélkül szabadon mozoghattok a lehetőségek gazdag mezőin. Persze sok tekintetben nehezebb lesz: kezeteket nem fogja többé senki, aki megmutatná nektek, merre fekszenek a legnagyobb lehetőségek. Senki nem ellenőrzi majd, hogy ott vagytok e a tanórán, vagy hogy megcsináltátok e a házi feladatot. Sokan lesztek, akik egyetemen, főiskolán tanultok tovább és kívánom, hogy legyen ez mindenki célja. Kívánom, hogy mindenki egy tudatos, de küzdelmes év végén elképzeléseihez közelebb jutva fejezze be tanulmányait a Kosztolányiban. Egy olyan év végén, a melyből nem hiányozhatnak sem a szerenádok, sem a bulik, sem pedig a hajnalig tanulás.




A vázlatokat a Kosztolányi Dezső Gimnázium igazgatónője, Stelzelné Szabó Erzsébet bocsátotta a szalagavató.hu rendelkezésére.